Elérkezett végre a július 5-e. Már igencsak régen tudtuk, hogy ez a nap nagyon fontos Kittinknek, hiszen két fellépése is lesz. Hosszú 24 órának ígérkezett, és az is volt…

Figyelem! Terjedelmes bejegyzés következik.

Korán reggel találkoztunk Miskolcon. Kitti nem engedett a 21-ből és bejött elénk. Mi mondtuk neki, hogy azért mégiscsak 20 évesek elmúltunk, és egy vonatra fel tudunk szállni, de mivel angyalkánk nagyon ismer minket, inkább nem kockáztatta eljutásunkat Encsig. Sőt! Saját épségét is feláldozta, hiszen szegényke olyan szerencsétlen összeütközésbe került a vonatajtóval, hogy jelenleg sínben van az ujja. Bocsáss meg nekünk! :(

Szóval, reggel találkoztunk, Moncsi, Kitti és én. Hármasban elindultunk a városszélére megvenni az angyali pólónkat. /Párnap múlva megtudjátok, hogy ez mit is jelent. :P/ Dolgunk végeztével muszáj volt beugranunk még egy ruhaüzletbe, mert a múltkor ott olyat láttunk… Húúú… Mónika sem maradhatott ki belőle, s természetesen ezt a csodás élményt veletek is megosztjuk. Nem kell mást tennetek, mint az utolsó fényképet megtekinteni. Hogy az mi? Egy fördőruha. Igen, jól hallottátok. És azok a sárga valamik, bizony, műanyag virágok. :P

Lassacskán ott volt az idő, hogy Eni is megérkezik, így elindultunk a Tiszai pályaudvar felé. Megvettük a jegyet, amit Mónika, mint vérbeli buszozó, olyan gyermeki csodálattal nézet, hogy nem volt szívem a kezéből kivenni a három Forró-Encs felíratú jegyet.

Enikővel teljes volt a csapat, s együtt végre felszállhattunk arra a bizonyos encsi vonatra. Az út nem volt túl hosszú, de mint egy tökéletes idegenvezető, Kitti minden egyes megállóhoz tudott valamit hozzáfűzni. Megérkeztünk. Az első dolog, ami köszöntött minket a városban, az egy kimúlt vakond volt az aluljáróban. Hát, igen. Megesik. De ezekután csupa szép és kedves dologgal találkoztunk.

Rövid séta után megérkeztünk a Rendes lakásba, ahol már Rea várt minket. Mire lepakoltunk Kitti anyukája is hazajött, aki bebizonyította ottartózkodásunk alatt, hogy maga is egy valódi angyal. :) Köszönünk szépen mindent, Ila! :)

Elindultunk feltérképezni Encset. /Kitti jégakkuval a kezén igazi angyalkás feltünőséget okozott. :)/

AZ ANGYALOK ENCSEN VANNAK! Ezt mások is észrevették, gondolok a igen fiatal, igen jóautóban ülő urakra, vagy a kékruhában szolgálatot teljesítő rendnek őreire. Na, de nem csak mindket néztek meg, hanem mi is nézelődtünk: láttunk a 7 parkból 3-mat, sulikat, az encsi “pláza” is megvolt /:P/, természetesen a szó minden értelmében Rendes anyuka munkahelyét is megtekintettük, amiről már annyit, de annyit hallottunk, a cukrázdában 2 hétre elegendő süteményt vásároltunk, majd az idő sajnos hazakergetett minket.

A hihetetlenül finom ebéd után úgy éreztük, hogy meg sem bírunk mozdulni, de volt egy nagyon fontos feladatunk. Tudniillik Kitti születésnapja most 8-án volt, s mi az ajándékunk átadását szombatra tűztük ki, gondolva arra, hogy kabalaként is szolgálhat majd a fellépéseken. Hogy mi volt az ajándék? Egy igazán “kittis karóra”. Moncsival Miskolc egész órakészletét bóvlinak minősítettük, amíg nem találtunk rá az igazira, aminél megvolt a villámcsapás, és a tudat, hogy igen, ez Kitti. Reméljük, tényleg tetszik neki, és, hogy mindig, ha az időre kíváncsi, a kis szelebúrdi angyalkái jutnak eszébe.

Lassacskán kellett készülődni. Gyorsan ment az idő. Mi egyre idegesebbek voltunk, viszont sztárocskánkon az izgalom szikrája sem látszott. Csak azért imádkoztunk, hogy bujjon ki a napocska. Aggódva tekintettünk az ég felé, s láttuk a gomolygó sötét felhőket, de biztunk a javulásban, hiszen angyalok lennénk, vagy mi a szösz. Elérkezett az idő, elindultunk. Kitti és Gábor elől, mi pedig mögöttük a Rendes lányok szüleivel. Méra volt az első úti cél, ez a kis falu Encs mellett van közvetlenül. A gondok már itt is jelentkeztek, hiszen a Magic Dance Team két frontembere hamar eltűnt a szemünk elől, mi pedig mivel nem nagyon vagyunk járatosak ebben a községben, picikét másirányt vettünk, mint kellett volna, de egy segítség kérés után, percek alatt a jóhelyen voltunk, és elfoglaltuk tökéletes állóhelyünket, hogy mindent láthassunk. Az előadás nagyon-nagyon jó volt, viszont talán az időjárásnak betudhatóan, a közönség kicsit lagymatagul viselkedett. Se baj! Majd legközelebb!

A műsor végeztével, azonnal kocsiba pattant mindenki, s írány Herencsény. Szorított az idő, sietni kellett. Elindultunk. Kicsit aggasztó volt számunkra a tudat, hogy erről a faluról, csupán annyit tudott midenki, hogy Nógrád megyében van. Na, mindegy! Valahogy csak lesz.

Az út alatt a dinamikus vezetésről átértékelődött a véleményem. Nálunk sem volt tojás a gázpedál alatt, de Gáboréknál valószínűleg tégla volt rajta. :P Képtelenek voltunk követni őket, lemaradtunk. De gondoltuk, azért ez nem lehet annyira nagy baj, végülis térképünk van. Igen, volt. Pontosabban egyedül nekünk volt, de nem sokáig. Az első benzinkútnál megszabadítottak tőle minket. Itt már csatlakozott a harmadik autó is, ami az egyik táncoslányt hozta. Erről is mesélhetnék, de csak annyit mondok, hogy a sofőr egy 17 éves jogosítvány nélküli fiatalúr volt, de azért megjegyzem az autó tetszett. :P

Újra úton voltunk. Most már csak annyit tudtunk, hogy körülbelül hol kell majd lejönni az autópályáról. Szép kilátások, igaz?

Miután autóútra tértünk, minnél inkább közeledtünk a bűvös 20:30-hoz, annál idegesebbek lettünk, és annál gyakrabban nyúlt Ila a telefonjához. Abszolúlt nem vágtuk, hogy hol vagyunk, aztán egyszer Eni megszólalt: “Nem sokára láthatjátok Apc tábláját!”. Eddig számomra csupán egy illuzióként élő hely volt Apc, és most láthattam, illatve a kiírást, hogy “Apc”. Istenem, sírni tudtam volna a boldogságtól! :P :P :P

Robogtunk tovább. Minden második percben Enikő felé fordultunk, hogy ismerős-e neki a táj, de egyre gyakrabban volt a válasz: nem.

A kátyus útszakaszt már-már keztük megszokni, mikor következtek a új megpróbáltatások. A kanyargós kifejezés semmit nem mond el arról amit megéltünk. Éles hajtű kanyarok. Lassan az életünket is kezdtük félteni, hiszen a gázt muszáj volt nyomni, ha akarjuk hallani énekelni a mi kis pacsírtának egy vadidegen megyében, vadidegen közönség előtt.

A gyönyörű táj nem kárpótolt minket. Egyre idegesebbek voltunk. A térerő szinte ismeretlen fogalom volt arrafelé. Kietlen, erdős utak. Félórát is mehettünk, egyetlen autó sem jött velünk szembe. Egyszer aztán egy tábla termett előttünk, amin a következő szó állt: Herencsény. Üdvrivargás, boldogság a kocsiban. Soha még nem örültem ennyire egy falunak. Aztán megláttuk Kittiéket. Már 9 óra is elmúlt, de semmiről sem késtünk le.

Mozsdó után néztünk. Amikor két helybeli a kerti WC-re mutatott, azt hittem Mónika menten rosszul lesz. A mosoly ráfagyott az arcokra. Még szerencse, hogy a közelben volt egy kocsma, ahová elmentünk. Na, ez a hely megérne egy külön posztot. De csak pár szót most róla: hölgykoszorúnkat nem tudták nem észrevenni az ott igen illuminált állapotban lévő úriemberek. Sokan voltak, és nagyon nagy hangulatban. A füst és a pia szaga keveredett. Nem tetszett nekünk a hely, ezért ottartózkodásunkat szerettük volna nagyon rövidre redukálni. Siettünk. Herencsényt nem szerette meg velünk az a néhány lakos sem, aki hihetetlen magas IQ szintjével hozzánk szólt abban a “szórakoztató központban”.

Ideje volt a színpadot és a közönséget megtekinteni. Hát, hogy is mondjam? Meglepő volt a látvány. Amikor palóc népviseletbe öltözött 70 körüli néni jött velünk szembe, már tudtuk, hogy ez nem egy hétköznapi falunap. Nem az volt. A Palóc Kereszt Ünnepére érkeztünk. A nézők padokon ücsörögtek. Az átlagéretkor úgy 40 és 60 közé volt tehető. A Magic előtt fellépő régi magyarnótát éneklő néni, és harmónikázó bácsi nagy sikert ért el. Valahogy aggodalom töltött el minket. Aztán a herencsényiek egyrésze elindult a fáklyás felvonulásra, a többiek pedig maradtak a borsodi együttes műsorára.

Na, akkor showtime! A Magic a színpadon. A közönség először közönbösen reagál, aztán kezdenek egyre többen lenni. A kocsmából is biztos átjöttek néhányan. /:P/ A picik egyre közelebb merészkednek a színpadhoz, s nekik hála Kitti is egyre jobban érzi magát. A félóra leteltével pedig csupa pirospontot írhattunk a Magic ellenőrzőjébe.

Jóval később fejeződött be a fellépés, mint gondoltuk, így az utolsó számot követően rövididőn belül szedelőzködtünk. Írány haza! Azt gondoltam kis naív fejemmel, hogy mivel párórával korábban pont azon az úton jöttünk, akkor most nem lehet semmi gond. Hahaha, jó vicc volt! /:P/ Gáborékat kb. 2 kanyarig láttuk, aztán a szokásos magányban folytattuk az útat. Határozottan igyekeztünk célunk felé. Semmi gond nincs itt. Legalábbis azt hittem. Aztán egyre érdekesebb falvakon mentünk keresztül, egyre ismeretlenebb lett a környék, egyre biztosabb volt, hogy erre még nem jártunk. Ajjaj, legalább a térkép nálunk lett volna!

Aggasztó volt a helyzet. Állandó telefonkapcsolatunk csupán azt tudta mondani, hogy forduljunk vissza. De mi nem akartunk. Nem, és nem, azért sem. Zsunypuszta, Nagylóc. Mintha kísértetfalvakon mentünk volna keresztül. Az egy dolog, hogy nincs közvilágítás, de még elvétve sem láttunk a házakban pislákoló fényecskéket sem. Sehol semmi, és senki. Jajjj mi lesz most? A feszültség tapintható volt az autóban. Aztán egy újabb telefonhívás. Ila már nem lehetett volna idegesebb. Annyit kért, hogy nézzék már meg, ha elvitték azt az átkozott térképet, hogy hol vagyunk. Erre jött a válasz: a szlovák határ következik. Nah, ez olyan nagyon angyalias volt. /:P/ Nem volt mást tenni, mint visszafordulni.

Nem keveset autóztunk vissza, addig míg el nem értük Felsőtoldot, ahol is rájöttünk, hogy melyik útelágazásnál tértünk le rossz írányba. Ettől kezdve már sima volt az út hazafelé. Nyugalom szállt a kocsi utasaira. Az angyalkák egyrésze álomba merült, s csak Encs táblája hozta vissza őket a földre. A Rendes házban Kitti angyalkánk már teljes harcidíszben, azaz pizsiben /:P/ várt minket. Még eszegettünk egy kicsit, csicseregtünk, mint általában mindig, aztán a Rém rendes család közben nem bírtuk tovább, és közelebbi kapcsolatba kerültünk a szeretett álommanókkal. Hosszú volt a nap, ez biztos, viszont rendkívűl emlékezetes.

Drága, Rendes család! Mindent nagyon szépen köszönünk! :)