Csütörtök. Délután. Még egyetlen utolsó gyakorlat, és vége a hétnek számodra. Még 90 perc, és indulhatsz hazafelé. A karórád nagymutatója mintha lassabban járna, mint általában. Tudod, hogy figyelni kéne, de csak a vonat menetrend jár az eszedben. Gondolataid csupán a választás körül forognak, miszerint IC, vagy személy. Majd arra az eredményre jutsz, hogy teljesen mindegy. Vajon anyukád mit főz, mire haza érsz? Biztos, ami biztos alapon azért felhívod az óra után, hogy mire fáj a kis fogad. Még 60 perc. Már a lábad is elzsibbadt. Egyre nehezebb a fejed. Már pislogni is félsz, mert ha a szemhéjad nem nyílik vissza… Inkább nézed a könyvet értelmesen, talán akkor nem jön le annyira, hogy gőzöd sincs a témáról. Eddig még fel sem tűnt, milyen álmosító hangja van ennek a tanárnak. Még 45 perc. Na, a fele már lement. Ha ennyit még kibírsz, akkor jó vagy. Mit lehet ennyit beszélni 5 sorról? Mi lett volna, ha gépésznek mész? Még apukád is büszkébb lenne legalább rád. Ránézel Kittire, aki már egy másik idősíkban él, ahol egy szebb világ van. A többiek, hogy bírják ilyen jól? Nem érted. Talán csak az angyalok lennének ilyenek? Még 30 perc. Nem igaz. Az órád talán megállt? Nem, nem. Megy, viszont valami láthatatlan nehezék egyre csak lassítja. Jé, milyen jó idő van kint. Igazi angyali lógósidő. Tök emlékezetes volt a hétfőtök. Milyen jó volt látni újra Zsanót. Majd elkéred tőle a képeket, amiket az nap készített. Még 15 perc. A madarak is szebben csicseregnek. Most tűnik fel, hogy kb. félórája más oldalon vagy, mint amin kéne. Megesik. Ez a Vörösmarty tudott valamit, csak nem kéne azt a valamit ennyire részletezni. Még 10 perc. Ha már otthon leszel a napszemcsidet is be kéne vizsgáltatni. Elég drága volt, de az nem jelent semmit. De vajon Nyíregyházán hol lehet ezt megejteni? Még 5 perc. Lelki füleiddel már hallod: “Köszönöm, mára ennyi volt!”, viszont ez még csak illúzió. De mikor akarja már mondani? Még 2 perc. Nem igaz. Azért így kicentizni a dolgokat. És, ennyi! Egy újabb csodás élménnyel lehettél gazdagabb. De most mi van? Még mindig nincs vége? Áááá az nem lehet. Na! És meghallod. Nem akarsz hinni a fülednek: “Kérek még 10 percet!”. Még 600 másodperc. Vajon ettől az idegtől, lehet infartust kapni? De komolyan. Ez neki is rossz. Akkor? Most már az is mindegy, hogy az órád mit mutat, hiszen az a 10 perc, biztos nem 10 perc. Letelt. És most kezd bele egy hosszú szöveg olvasásába. Na, nem megmondtad? Legszívesebben sírnál. De milyen az már? Most mintha a percek gyorsabban mennének. Viszont mit is ér ez a tudat, ha nem láthatod előre, hogy mikor is mondja ki a bűvös szót: “Vége!”. Látod Patríciát, aki már gondolkodik az ablakon való kiugrás eshetőségén. Nem is hülyeség. Már 110 perce megy az óra. Igen. A 90 perces gyakorlat, már 1200 másodperccel hosszabb. Mindenhol jobb lenne, mint itt. Már borsózik a hátad a Csongor és Tündétől, pedig eddig szeretted. Na, még mondják, hogy az egyetem jó hatással van a műkedvelésetekre. Talán. Talán. Talán, kezdi a hangsúlyt levinni. Lehetséges, hogy lassan vége? Még van egy utolsó kérdése: ”Kérdésetek van?”. És, amikor megszólal valaki, hogy: “Igen.”. Azt hiszed, hogy abban a percben szétrobban egy fontos ér az agyadban. Kellett ez neked? Mehettél volna valami jó szakmát tanulni. De te nem. Neked diploma kell. De ilyen áron? Aztán eljön a pillanat, amire már oly hosszú ideje vársz. Boldogság önti el a szívedet. Vége. Ez már nem álom. Ez a valóság. Letelt a 120 percnyi 90 perc. Szinte a föld felett lebegsz 10 centivel. Boldog vagy. Csupán egyetlen dolog fáj. Az, hogy egy hét múlva talán ez a hosszúsági rekord is megdűl.